Na most épp elvágtam az ujjamat, de alaposan, amikoris hagymát aprítottam egy olyan izé... korhelylevesféléhez, amilyen persze nincs is, receptkönyvekben pláne nincs, viszont nekem volt egy fél fazék füstölthúslevem, és köllött vele valami jót kezdeni. Jó is lett, szó, ami szó, belekerült a rántott csirkének szánt szárnyaknak az ő végük, meg egy csirkemellcsont, némi punnyadt zöldség, egy üveg konzerv savanyakáposzta, és egy hónapok óta ( de tényleg...) a hűtőben őrizgetett kőkemény kolbászvég felszeletelve. Aztán kapott egy hagymás-paprikás, de vékonyka rántást és most itt van, kész van és fincsi. A szemesborson kívül tettem bele egy kis csombort, az még káposztának sosem ártott. Ha kihagytam volna a rántást, akkor részint nem vágom el a ujjam, részint kifejezetten fogyókúrás kaja lett volna, ami mostanában igazán rámférne. Az egész levestémát csak azért mesélem, mert jó példa arra, hogy semmit nem szabad kidobni, ami ehető, nem is csak azért, mert pazarlás, hanem azért is, mert néha a legjobb dolgok ilyenkor jönnek létre.